Interjúhétfő - Vendégszerző: Kocsis Nagy Noémi/Gerda Green

2016. június 06. - T. C. Lang

Kedves Olvasóim, ma sem maradtok interjú nélkül! Egy nagyon kedves szerzőtársammal beszélgettem, akinek pozitív kisugárzása átüt minden egyes bejegyzésén. De ez ne tévesszen meg benneteket, ugyanis Kocsis Nagy Noémi, aki Gerda Green néven publikálja könyveit, krimiket ír! Ő indította el a Facebookon a Publio szerzők csoportjában azt a bemutatkozós játékot, amelynek keretében alaposan kifaggattak engem a kiadó írói. Fogadjátok szeretettel a vele készült interjút!

dscf5825b.jpgKocsis Nagy Noémi

TCL: Kolozsváron láttad meg a napvilágot, azonban még nagyon fiatal voltál, amikor a szüleiddel áttelepültetek Magyarországra. Mennyire hagyott benned mély nyomot a diktatúra?

KNN: Tizenkét éves voltam, amikor áttelepültünk. Elég mély nyomokat hagyott bennem ahhoz, hogy semmiféle zsarnokságot ne tűrjek el. Csak azt tiszteljem, csodáljam, aki jobb természetű, felkészültebb, okosabb, kedvesebb, udvariasabb, bölcsebb, vagyis valamiben kiemelkedőt alkot és sportol. És ezt önerőből éri el.

Vagy aki gyönyörű intarziás bútorokat és hangszereket készít a gyárban, vagy horgolásokat, kézimunkákat, lekvárokat, mint a néhai Nagymamám. Ő egyszerű, de nagyon bölcs és eszes asszony volt, kiváló szépérzékkel. Az otthonának, családjának és munkájának a harmóniájával teremtette meg a belső békét.

Ha az ember diktatúrában volt gyerek, ahol abszolút nem tisztelik az egyént, akkor nagyfokú igénye lesz a tiszteletre, amit megad másoknak, de el is vár. Egyébként is alapból, mert ezt keletről hoztuk magunkkal, valahol benne van a zsigereinkben, csak hajlamosak vagyunk elfelejteni. A japánok vagy más ázsiai népek most is nagyon udvariasak, tisztelettudóak egymással, más népekkel, van mit tanulni tőlük. Szeretem, hogy az ázsiai éttermekben az emberek köszönnek, mosolyognak, és nem dúlnak-fúlnak folyton.

Azonban sohasem tudtam tolerálni az erőszakot, a lekezelést, a másik ember megalázását, az ármánykodást. Folyton küzdök ellene. Ha kell, az írásaimmal, a munkámmal vagy bármivel; kiállással egy barátért, családtagért vagy tanítványért és kollégáért.

A rendnek, fegyelemnek is fontos az értéke napjainkban, amikor minden olyan kaotikus a világban, de akkor, ha az a jó és igazságos működést szolgálja. Ha azt látjuk, hogy az emberek nem csak a jogaikat hangoztatják, de a kötelességeiket is végzik, amit az élet, a sors nekik szánt, akkor tudnak a dolgok működni. Ezt szülőként és tanárként tanultam meg. 

TCL: Hogyan élted meg a költözést?

KNN: Nehezen, egyik országból a másikba költözni, hátrahagyni azt és azokat, akiket szerettél nem egyszerű. Főleg, ha jó közösségekből jössz, ahol mindenki szeretett és te is őket.

TCL: Érezted valaha hátrányát annak, hogy nem itt születtél?

KNN: Csak kezdetben, főleg gyerekek között, mert éreztették velem, hogy kívülálló vagyok. Később, amikor már lettek barátaim, akkor nem foglalkoztam vele. A gyerekek azonban őszinték, a felnőttek csak elfordítják a fejüket, ha nem vagy nekik szimpatikus, vagy úgy tesznek, mintha nem hallanák, amit mondasz. Elkezdtem adományként, áldásként tekinteni erre, mint lehetőségre, amiről írni lehet.

TCL. Mennyire toleránsak a Magyarországon született magyarok a külföldön született magyarokkal?

KNN. Nem toleránsak.

Végül is Müller dédnagymamám budapesti születésű volt, tehát lényegében hazajöttünk. Amikor ő férjhez ment, akkor Kolozsvárra költözött. Tipikus közép-kelet európai, monarchiás sors a miénk, soknemzetiségű családdal, német, holland, örmény és székely felmenőkkel. A legtöbb családban megvannak ezek a határon túlra nyúló gyökerek, csak kevesen kutatják, vagy tartják ezt számon.

A lassan harminc év alatt, amióta itt élek, szerencsére sokat változott a helyzet, mert kinyílt a világ. Azonban ez nem az emberek bűne, hanem Trianoné és a történelemoktatásé, ami beleverte a tudatukba körülbelül hetven évig, hogy nincs határon túli magyarság. Vagyis hallgatni kellett róla a baráti szocialista országok érdekében.

Vagy ha van is, akkor teher, mint a szegény rokon, akiről gondoskodni kell. Mintha nem ugyanaz a nép volnánk, vagy nem látná el magát az, aki dolgozni és élni szeretne. A legjobb példa Böjte Csaba esete, aki már a diktatúra idején elkezdte az elhanyagolt vagy árva gyerekek mentését Déván, és több mint húsz éve csinálja rendületlenül. Voltam nála misszióban egy hétig, az egész gondolkodásomat megváltoztatta. Ő akkor is teszi a dolgát, ha kap adományt, és akkor is, ha nem. A gyerekeknek enni kell, élni kell, iskola kell, szakma kell, hogy fejlődjenek.

A rendszerváltással kezdett enyhülni a helyzet, és sok minden megváltozott, diákcsere programok, megújuló kulturális kapcsolatok, testvérvárosi kapcsolatok magyarországi és erdélyi városok között váltak inkább jellemzővé. Ezenfelül színházi fesztiválok, vendég opera előadások, például a kolozsvári magyar színház Budapesten és fordítva. Kolozsvári magyar napok, sok magyarországi előadóval, írókkal, költőkkel, énekesekkel.

De az ember mindenhol emberből van, ez nem magyar specifikum. Bárhova mész, meg kell találnod a hozzád illő embereket gondolkodásban, stílusban, humorérzékben, nagyvonalúságban, és akkor bárhol lehetsz boldog. Hasonló a hasonlónak örül.

TCL: Íróként mennyire van hatással műveidre kisgyermekkorod helyszíne, Bukarest, az ottani légkör, illetve Erdély, ahol gyakran vendégeskedtél?

KNN: Nagyon nagy hatással van, de inkább úgy nevezném, hogy az álmok és a szép emlékek szintjén. Tudniillik Bukarest teljesen megváltozott, és noha intenzív a kapcsolatom a régi magyar iskolai osztálytársaimmal, már sohasem lesz olyan, mint a hetvenes években vagy a nyolcvanas évek elején volt. Nekem boldog gyermekkorom volt forró nyarakkal, strandolással, amit az erős baráti és családi kötelékek jellemeztek. A botanikus kertek és a parkok voltak a mindenem Bukarestben és Kolozsváron is, ahol órákat és összességében napokat töltöttem el.

A szeretet és az összetartás - ez az energiaforrásom, amit örökségként kaptam, hogy az utókorra hagyjak. Kolozsvár pedig a szülővárosomként, mint sokaknak, a boldogság színtere volt; Radnóti Miklós költő Nem tudhatom című gyönyörű versének soraival szeretnék élni:

„És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban, hol méz, hol áfonya”.

TCL: Nem szerettél volna édesapád, Kocsis Előd (szobrász) vagy nagyapád, Abodi Nagy Béla (festő) nyomdokaiba lépni, és vésőt vagy ecsetet ragadni, netán édesanyád, Kocsis Nagy Klára (zongoraművész) hatására a zenei életben érvényesülni?

KNN: Őket nagyon tisztelem és nagyra tartom ami a munkásságukat, vagy emberségüket illeti, mert nagyon tehetséges alkotók, pedagógusok és önálló egyéniségek. Mint minden művész családban, a lehetőségek adva voltak: a rajztehetség, a zenei hallás, az ehhez szükséges felszerelések vagy a kapcsolatok lehetősége.

De ennek ellenére sem akartam élni vele. Az Anyukám és testvérei, akikből kettő szintén művész lett rajta kívül, ugyanúgy önálló pályát futottak be a Nagyapámtól függetlenül. Sőt az unokatestvéreim is.

Pont most olvastam egy könyvet Kós András szobrászművészről, aki Kós Károly fia volt, együtt voltak hadifogságban a Nagyapámmal, és a legjobb barátja volt. Négy év háború, katonai szolgálat, négy év hadifogság Örményországban, Szovjetunióban. Az összesen nyolc év távol a családtól, a hazától. Mikor ezt túlélték és visszajutottak Kolozsvárra, mindent megtettek azért, hogy saját életművük miatt tiszteljék őket, amellett, hogy felnéztek az édesapjukra. És ott folytassák a családi életüket, ahol abbamaradt. Ugyanígy tett a Nagyapám is, aki Budapesten diplomázott Szőnyi Istvánnál, és aki dr. Nagy Géza teológus, egyháztörténész és pap fia volt. Nem volt könnyű a helyzetük a háború után, a szétvert erdélyi magyar kulturális élettel, amit nekik kellett valahogy helyrehozni, és egyensúlyozniuk a román viszonyok között.  

Született lázadó vagyok, és mindig mást akartam csinálni, mint ők. Igen, zeneiskolába is jártam, rajzoltam is, rajzszakkörökbe is jártam, és rajzszakos gimnáziumba Budapesten. A szellemi örökség azonban hátrányként is megélhető, ha a rajztanárnő le akarja törni a szarvaidat, és ezt a szemedbe is mondja, mert a bűnöd az, hogy művészszülők gyereke vagy. Ezért inkább olyasmit akartam csinálni, amihez más nem ért a családban.

Mivel bújtam Nagyapám művészeti albumait kilenc-tíz éves koromtól kezdve, ezért már a budapesti gimnáziumba is művészettörténetből felvételiztem, és bibliám volt a középiskolai tankönyv, Beke László Műalkotások elemzése, amit oda-vissza ismertem. Így már a középiskolában országos Lyka Károly művészettörténeti versenyeken indultam, és előadásokat tartottam az osztálytársaimnak a gótikus szárnyasoltárokból vagy Rodin életéből az iskolai könyvtárban.

Tizennyolc évesen rendeztem életem első megnyitóját öt művésznek, amit meg is nyitottam, és egyenes út vezetett az ELTE művészettörténet szakára. Akkoriban nagyon nehéz volt a felvételi, és nagyon kemények a vizsgaidőszakok. Ott sem vettem igénybe protekciót. Vizsgánként úgy tíz könyvet kellett elolvasni, plusz az órai előadások anyaga. A könyveket persze többnyire idegen nyelveken - német, francia, olasz, angol - olvastuk. Diplomát szerezni rang volt. Húsz évig szinte csak ennek a szakmának éltem, galériákban, múzeumokban.

TCL: Művészcsaládba születni előny vagy hátrány, ha magad is erre az útra lépsz?

KNN: Mint fent kifejtettem, előny, mert olyanok vesznek körül, akik abszolút megértenek. Mert diákjaim, tanítványaim a grafikusok és webdesignerek, akiknek amolyan pótszülőjük vagyok, nemcsak a tanáruk, míg le nem diplomáznak. Gyakran mesélik nekem, hogy szakadékok választják el őket gondolkodásban a szüleiktől. Mert a szüleik nem értik a művészi ambícióikat. Én ezt sohasem éreztem sem a szüleim, sem a nagyapám esetében, akivel nagyon egy húron pendültünk, akivel hasonló volt a morbid, abszurd, fanyar humorunk.

A hátrány talán annyi lehet, hogy áll előtted egy olyan szellemi generáció, akikre felnézel és érzed, hogy neked is le kell tenned valamit az asztalra, hogy elismerjenek. És az emberek, ha előbbre jutsz, folyton azt mondják „ez azért sikerült neki, mert ennek és ennek a gyereke”. Napjainkban is belefutok ilyenekbe, de már csak nevetek rajta.

TCL: Mikor döntötted el, hogy te bizony a szavakkal fogsz zsonglőrködni?

KNN: Lényegében gyerekként, sokáig írtam naplót, verset, novellát, olvasónaplót a kötelezőkhöz, leveleket, megnyitó szövegeket, művészeti és művészekről szóló elemzéseket. Cikkeket, tananyagokat, blogot. Mégis felnőttként, olyan harmincnyolc évesen, művész barátaim biztatására vágtam bele a könyvírásba.

TCL: Hogyan emlékszel vissza az első könyved megírására, testet öltésére?

KNN: Az akkori grafikusom, Bölecz Lilla, aki az első két könyvem grafikusa és borítótervezője volt, lényegében az én történeteimhez tervezte a rajzokat. Vagyis szorosan összefügg a sztori és a szöveg, és ezért roppant igazságtalannak tartom külön vizsgálni a kettőt. Ha nincs a könyv, akkor nem lennének ezek a borítók és a rajzok, de ezt néhány olvasó nem érti meg, főleg aki a Moly-on kritizál. A közös munka viszont nagy öröm volt, és ma is szeretettel gondolok vissza erre az időszakra.

TCL: Mennyi idő telt el az első karakter leütésétől a megjelenésig?

KNN: Úgy másfél év.

TCL: Igénybe veszed béta olvasók segítségét. Hogyan tettél szert tesztolvasókra?

KNN: Először kezdődött azzal, hogy Anyukám olvasta el, mert ő a legfőbb kritikusom, aztán rajta kívül a grafikus mindig, mert ugye ő készít illusztrációkat a szöveghez, aztán egy-egy barát. Könyvről-könyvre egyre többen.

TCL:Hogyan alakultak ki ezen kapcsolataid?

KNN: Az ismeretségek bővülésével az ember szert tesz író ismerősökre is, akikben meg tud bízni. Akik ráállnak a te gondolatmenetedre, a te logikádra, és értik, amit mondani akarsz. Meg vettem egy nagy levegőt, és meghirdettem a facebookos írói oldalamon, hogy tesztolvasókat keresek. Először nem jelentkezett senki, aztán egyre többen. Már a legutóbbi kéziratomat nyolcan olvasták, Anyukám kolléganője is. Belejavíthatnak, elmondhatják az észrevételeiket. Mégis a legszigorúbb kritikusom a korrektorom - az unokatestvérem, Papadopoulou Nagy Ildikó Niki, aki minden kis apró hibát észrevesz, lektorál is engem. Ő civilben grafikusművész, de úgy érti a nyelvtan minden csínját-bínját, hogy a szakmája is lehetne. Amikor az első könyvem kéziratát visszakaptam tőle javítva, szinte sírva fakadtam, ma már jól kezelem az észrevételeit.

TCL: Mennyire fogadod meg a javaslataikat? Milyen mértékben engeded őket beleszólni a történeteid alakulásába?

KNN: A javaslataikat mindenképpen megfogadom, ha van egy jó ötletük a történet alakulásával kapcsolatban, például, hogy hiányzik még egy kis feszültségteremtés a légkörben, akkor beleírom. A végső döntést azonban én hozom meg, és én fésülöm készre a történetet. Ez a legnehezebb része, hisz magammal szemben vagyok a legkritikusabb.

TCL: Mennyire motivál a zene írás közben? Hogyan hat a történet menetére? Előfordul, hogy egy dinamikus számot hallgatsz, és az események is felpörögnek ennek hatására, vagy a történet aktuális tempójához választod a zenét?

KNN: Nagyon. Abszolút muzikális vagyok. Ha otthon vagyok, éjjel-nappal zene szól. Van, amikor keresek a történet hangulatához illő zenét, és annak hatásait beleszövöm a könyvbe.

TCL: Egy krimi megszerkesztése elengedhetetlen. Te hogyan fogsz hozzá?

KNN. Van egy fő téma a fejemben. Tudom, hogy honnan hova akarok eljutni.

fenevadak-erdelyben_qr-kodos_nevjegy.png

TCL: Kitalálsz egy alapkonfliktust, és a köré szövöd a történetet, vagy az ügy megoldásától haladsz visszafelé?

KNN. Pontosan így. A vége van meg a fejemben, a főbűn, amire építeni akarom az egészet. Az elsőnél, a Fény és förtelemnél a téma a zsarnokság volt és a mindennapi megalázások. A másodiknál, A kék macskánál a pilótajátékok, a hiszékenység és azok a szervezetek, amelyek az emberek pénzét elszippantják. A harmadiknál, a Fenevadak Erdélybennél a prostitúció és a szervkereskedelem. A negyediknél, A karlócai szellemház titkánál nem árulom el, mert az megjelenés előtt van. :)

TCL. Már az elején tudod, hogy kit fognak a főhőseid üldözni, vagy menet közben alakul ki?

KNN. Igen, pontosan tudom, de csűröm-csavarom a történetet, hogy az olvasó ne jöjjön rá azonnal.

TCL: Nem gondolkodtál azon, hogy felcsapj nyomozónak?

KNN. De, kislány koromban folyton erről álmodoztam. Olyan rendőrös filmeket, sorozatokat néztem, mint Derrick, Sherlock Holmes, Miss Marple, Columbo, Tetthely, Magnum, San Francisco utcáin, Petrocelli, T.J. Hoocker stb. És judo edzésekre jártam, a biciklizés, kosarazás, úszás mellett. Példaképeim a Baywatchos lányok voltak. :)

TCL: Főszereplőid bizonyos mértékben alteregóid, vagy teljesen függetlenek tőled?

KNN. Nem az alteregóim. Időnként van egy-egy tulajdonságuk, amiben hasonlítunk, de igyekszem erős, tőlem független karaktereket teremteni, akik önálló életet élnek, akiknek ugyanúgy problémáik, örömeik, bánatuk van, mint bárkinek. Szerelembe esnek, csalódnak, veszekednek, örülnek, szeretkeznek, esznek, világot járnak és mindent csinálnak, amit más is tenne.

TCL. Mennyire képviselik a te nézeteidet?

KNN. Óhatatlanul minden írónak van egy világnézete, de nem akarom befolyásolni az olvasóimat. Olykor kiszól belőlük a sajátom, máskor meg nem. Van, aki nem szereti őket, és van, aki meg egyenesen imádja. Kiből milyen érzést váltanak ki, kiben milyen tulajdonságokat erősítenek fel.

TCL: A történeteid szereplői közül van kedvenc karaktered? Báthory Olga, Szepesi Herold vagy Jánossy Alfréd, esetleg más?

KNN. Én az összes szereplőmet nagyon szeretem, hisz én teremtettem őket, de van, amikor idegesítenek, sőt van, hogy utálom is őket.

TCL: Szembesülsz nehézségekkel betűvetés során?

KNN. Az írás és a cselekmény elkészítése eddig soha nem jelentett gondot. A helyes kifejezés megtalálása soha nem elsőre probléma, hanem, amikor többször visszaolvasom kiadás előtt. Alkotói válság volt, de kinek nincs?

TCL: Hogyan lendülsz át rajtuk?

KNN. Humorral, az a legfontosabb az életben.

TCL: Krimiidben nagy hangsúlyt kapnak az ételek - és nem véletlenül van ez így. Tavaly jelent meg egy szakácskönyved Ízek innen és a határon túlról címmel, melyből nagy sikert aratott a családomban az avokádókrém. Sokat forogsz a konyhában, és adta magát, hogy egy receptes kötettel jelentkezz?

KNN. Inkább úgy mondanám, hogy forogtam. Tizenkét éves koromban készítettem el életem első, önálló ebédjét: sült csirkét, köretet, salátát. Most azonban annyit dolgozom, hogy nincs időm napi három ételt elkészíteni, ezenfelül sütiket, tortákat és kenyereket, mint régen. Igen, a sok összegyűlt recept, amiből lett a blog, majd abból a szakácskönyv. Gyorsan most is tudok bármi finomat készíteni, de most elsődleges szempont az időtakarékosság. Ezért a tepsis rakott ételeket részesítem előnyben, a gyors leveseket, könnyen kikeverhető krémeket és salátákat.

TCL: Mi alapján válogattad össze a recepteket a szakácskönyvedbe?

KNN. Volt egy koncepcióm a könnyű, ízletes, vitamindús és tápláló ételekről. Meg hogy a gyerekek is szeressék - a sajátom és, akik hozzánk jönnek. Alapja az erdélyi magyar és a magyarországi magyar klasszikus konyha alternatív, könnyed változatokban. Például panírnál nem zsemlemorzsa, hanem zabkorpa, vagy nem mindig hús, hanem sok hal, és nem fehér liszt, hanem gluténmentes rozs, rizs, kukorica vagy kukoricakása, azaz puliszka. Sok táplálkozási cikket olvastam az egészségről.

Lényegében évek óta nem fogyasztok cukrot, és van egy enyhe glutén érzékenységem is, ezért sok a gluténmentes recept. Vagyis mindenki megtalálja a neki való receptet. Ezen felül jött a könnyű mediterrán konyha, amit végigkóstoltam Görögországban, Olaszországban, Spanyolországban és Horvátországban. A román konyha, ami szintén nagyon ízletes, zöldséges, savanykás, sok átfedéssel az erdélyi magyarral vagy a törökkel. Ezek hatásai. És gyakorlatilag bármi, ami finom. Például a kislányom és én nagy sushi és keleti ízek rajongók vagyunk.

TCL: Többek között te is tagja voltál az Egy őrült történet című könyv alkotógárdájának, ahogyan korábbi interjúalanyom, Tiszlavicz Mária is. Hogyan csatlakoztál a csapathoz? Hogyan zajlott a közös munka?

KNN: Engem Egri Zsanna írótársam hívott meg a csapatba. Úgy, hogy valaki elindította a történetet, Zsanna volt az egészen pontosan, és akkor fejezetről fejezetre követtük. Az összes író megírta a maga részét, amit a blogjainkon közöltünk. Nagyon élvezetes volt a közös munka.

TCL: Művészettörténészként végeztél, és szakmai blogot is vezetsz. Tervezel szakmai könyvvel jelentkezni?

KNN. Igen, de kicsit csúszik ez is, mert amikor belevágtam a könyvírásba, soha nem gondoltam volna, hogy ennyi marketing munka - könyvbemutatók, közösségi média posztok, tévéinterjú Keresztes Kata Kata könyvespolcában a Fix Tévén -, a kiadóval való egyeztetések fogják követni.

TCL: A tanítványaid is olvassák a könyveidet? Mennyire kritikusak veled szemben?

KNN: Persze, hogy olvassák. Még csak az kéne, hogy kritizáljanak, nem kapnának diplomát. :))) Nem, csak viccelek. Nekik írtam az összes, a blogomon lévő grafika és betűtörténeti tananyagot, amit évekig kutattam. Amiből vizsgázni szoktak évek óta, és ami a nálam írt szakdolgozataikban évek óta visszaköszön. Jó látni, hogy elültettem valamit bennük, az igényességet a szépre, a jóra, a szakmaira.

Minden észrevételt elfogadok, ha van nekik. A fiataloktól nagyon sokat lehet tanulni a kor technikai változásairól, grafikai megoldásokról, mert ők frissek, ruganyosak, ötletesek, trendik. Most legutóbb az egyikük olvasta el az első könyvemet, és imádta. A Moly.hu-n ott a véleménye. Remélem, a többi is ennyire fog tetszeni neki, mert azt mondta, olyan a könyv, mintha én mesélnék neki, és ez nagyon jó érzés.

TCL: Miért választottad a magánkiadást?

KNN: Ezt többen kérdezték. Mert ez az a kiadási forma, ahol ki tudok bontakozni. Ahol az történik, amit szeretnék mind a borítót, mind a szöveget, mind a terjesztést illetően. Olyanokkal dolgozhatom, akikkel szeretnék, akiket tehetségesnek tartok, például a grafikusaim. A Fenevadak Erdélybent Nyári Eszter, volt tanítványom, grafikusművész tervezte. Most Belgiumban él, ott futott be szakmailag. Nagyon büszke vagyok rá!

A mostanit, A karlócai szellemház titkát Torjay Valter festőművész rajzolta monotypiák formájában, aki Szombathelyen él, tanít és alkot.

TCL: Szép számmal akadnak még olyanok, akik úgy vélik, magánkiadásban csak olyan művek jelennek meg, amelyek nem ütik meg azt a bizonyos mércét, ezért nem adtak nekik esélyt a hagyományos kiadók. Segíts eloszlatni ezt a tévhitet!

KNN: Mégis mi a mérce és kinek? Lehet, hogy nekem a te könyved lesz az abszolút befutó. Mert olyasmit olvasok benne, olyan világmegváltó ötleteket, olyan érzéseket találok benne, olyan megoldást lelek a problémáimra és örömöt a bánatomra, ami a te gondolataid nélkül nem hozna változást az életemben. És akkor fosszuk meg tőle az olvasót?

Számos nagy író magánkiadással kezdte, vagy ahhoz tért vissza. Sok női író példaképe Jane Austen, akiről mára már kiderült, hogy írói óriás és klasszikus. Sorra készülnek a regényeiből a szebbnél-szebb kosztümös filmek, írók sokasága utánozza a stílusát, folytatja történeteit, és szeretnének a nyomdokaiba lépni.

Amikor egy magánkiadó, mint a Publio, aki szolgáltatóként ott van, mert nyújtja a kiadás, a korrektúra, a terjesztés, a reklám, az író-olvasó találkozók szervezésének a lehetőségét, akkor miért is kellene kilincselni és kopogtatni a hagyományos kiadói rendszerben? Hiszen ezt átszövik az érdekek és fokról-fokra kapaszkodás nehézsége. Persze egy patinás kiadó rangja bizonyos előnyt jelenthet, de amikor például Agatha Christie regényei már nem tudom, hány századik kiadást érik meg életmű sorozatban és más-más kiadóknál, akkor ez a szempont teljesen lényegtelen. Kezdetben benne sem hitt senki, kinevették. Csak Alan Lane, a Pelican kiadó fiatal ügyvezetője. Ő kezdte el kiadni a könyveit. Mára már klasszikussá, óriássá vált.

Elkezdődött valami új, valami forradalmi a kiadásban, és jó ennek részese lenni, abban élni, ami aktuális, amivel fejlődni lehet és haladni a korral.

TCL: Több író-olvasó találkozó van a hátad mögött. Mesélj róluk egy kicsit!

KNN: Ez az igazi élvezeti része az írásnak, amikor az olvasóiddal találkozol. Az első kudarcát leszámítva, ahol csak a szervező meg a lányom hallgatott végig, és vett könyvet, pedig muffint sütöttem és teát főztem; a többi egészen jó volt. Igazából nagyon nagy szervezést igényel, mert kétszer-háromszor annyi embert kell hívni, mint amennyi el is jön.

Értsd levelezés, reklám, Facebook-esemény, blogposztok. A helyszín is fontos, de olykor mellékes, lehet galéria, kávézó, könyvtár, művelődési ház vagy egyáltalán egy művészetpártoló kör. Mindig a főnökkel kell tárgyalni, aki döntést hoz az ilyen kérdésekben; hogy a részletek lebonyolításába már bevonja a munkatársait, az már később rendben van. A legtöbb emberrel meg lehet találni a közös hangot.

Én mindenhova nagyon készülök, része ez a munkámnak, vagyis tanárként az óráimra, művészettörténészként a kiállítás megnyitókra, íróként a könyvbemutatókra. A felkészületlen, megbízhatatlan embereket nem szeretik. Fontos a pontosság, az elegáns megjelenés, amivel megtiszteled a közönséged.

Lehetsz elszállt művész vagy bármi a hétköznapokban, de ezek a találkozások mind ünnepek, ahol egy közönség vár, akik csak rád kíváncsiak, érted jöttek el, és ezt kell figyelembe venni. Eddig három nagy sikerrel zárult, remek bemutatóm volt: az egyik Pesterzsébeten egy polgári körben, ahol az írásról és a könyvkiadásról is meséltem. Nagyon jó nevetések voltak. A Gaál Imre Galériában karácsonyi koncerttel egybekötve, ott állt a sor a dedikálásnál tavaly. És a Publio szervezésében tavaly a MÜSZI-ben, ami életem legboldogabb napja volt. Zene, vidám hangulat, jó beszélgetés, sok nevetés, remek közönség. Délután négykor kezdtünk, és éjjel kettőkor mentünk haza. Sohasem felejtem el.

TCL: Mennyire lehet manapság magyar íróként megmozgatni az embereket?

KNN: Abszolút meg lehet, de jól kell csinálni.

TCL: Már gyakorlott "könyvfesztiválozó" vagy. Mielőtt saját kötettel jelentkeztél, akkor is eljártál különböző könyves eseményekre?

KNN. Igen, Anyukámmal, aki nagy könyvmoly, rengeteget olvas, és sokféle könyvet vásároltunk ott. Akkoriban gyakran dedikáltattam kedvenc íróimmal a könyveimet. Istenként tekintettem rájuk és nagyon-nagyon tiszteltem őket. Például Kányádi Sándor költőt, akit először gyerekként ismertem meg Bukarestben, amikor a magyar iskolánkba jött előadni. Később Budapesten, a Vörösmarty téren is találkoztam vele. Soha nem gondoltam, csak titkon reméltem, hogy egyszer én fogok a dedikáló asztal mögött ülni és az olvasóimmal beszélgetni.

TCL: Miért érdemes íróként részt venni rajta?

KNN. Mert óriási lehetőség a bemutatkozásra. Ezeknek az eseményeknek rangja van. Sok érdekes emberrel lehet megismerkedni, beszélgetni, jó könyveket beszerezni, kapcsolatokat építeni.

TCL: Milyenek az ott szerzett tapasztalataid?

KNN. Nekem teljesen jók. A kiadóm bedobott a mély vízbe, mert az első könyvem megjelenése után kivitt az elsőre, a XXI. Nemzetközire a Millenárisra. Onnantól kezdve nem volt megállás.

TCL: Részt veszel a 87. Ünnepi Könyvhéten. Mikor találkozhatnak veled az érdeklődők?

KNN. 2016. június 11-én 18 és 20 óra között a 127-es pavilonnál. Minden ezzel kapcsolatos friss információ megtalálható a wordpresses blogomon és a facebookos írói oldalamon.

TCL: Mit tanácsolsz kezdő íróknak?

KNN. Hogy induljanak el álmaik megvalósításának útján. Hogy szeressék, amit csinálnak, hogy sohase adják fel. Hogy bízzanak a kiadójukban, magukban és az emberekben, akikkel együtt dolgoznak. Hogy fogadjanak el tanácsot, segítséget, kritikát, de ne vegyék a szívükre. Hogy járjanak sok könyves rendezvényre, hogy sokat olvassanak, hogy hasonló gondolkodású emberek társaságát keressék, akikkel örömöt okoz a közös lét és a munka. Hogy mindennap írjanak, akkor is, ha nincs ihletük. Olyankor javítsák a korábbi írásaikat, vagy csak igyanak egy finom kávét vagy üdítőt, és élvezzék a napsütést vagy a vihart. És végül azt, hogy merjenek élni, szeretni és örülni, mert ezekből az élményekből lesznek a legjobb könyvek.

Kedves Tünde, köszönöm a remek kérdéseket, öröm volt Veled beszélgetni! :)

TCL: Köszönöm, Noémi, megtiszteltetés volt számomra faggatni Téged, és további sok sikert kívánok!

Kocsis Nagy Noémi könyveibe beleolvashattok és megvásárolhatjátok a kiadó könyváruházában. Kövessétek az írónőt a Facebook-oldalán és a honlapján!

Ha tetszett az interjú, ne felejtsetek el rákattintani a "tetszik" gombra, és osszátok meg ismerőseitekkel is!

Ne maradjatok le az interjúsorozat többi részéről, melyeket ide kattintva érhettek el!

Érdekelnek benneteket a DIY dolgok? Akkor ezeket a bejegyzéseimet is szeretném a figyelmetekbe ajánlani!

Nem tudjátok, mit olvassatok? Segítek!

Iratkozzatok fel a hírlevélre, hogy értesüljetek a friss hírekről, DIY ötletekről és akciókról!

Feliratkozom

A bejegyzés trackback címe:

https://tclang.blog.hu/api/trackback/id/tr218779632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Terézágyú 2016.07.18. 13:53:03

"Nem szerettél volna édesapád, Kocsis Előd (szobrász) vagy nagyapád, Abodi Nagy Béla (festő) nyomdokaiba lépni, és vésőt vagy ecsetet ragadni, netán édesanyád, Kocsis Nagy Klára (zongoraművész) "

Van még olyan művéc ebben az országban, aki nem művészcsaládból származik??? Egy parasztszármazású művész?... senki??????

T. C. Lang 2016.07.18. 14:03:13

@Terézágyú: Nem értem a felháborodásodat. A legtöbb interjúalanyom nem művészcsaládból származik - csakúgy, mint a blog szerzője. Noémi művészközegben nőtt fel, és egyáltalán nem gondolom, hogy szégyellnie kéne.