Woody Allennek Scarlett Johansson (is volt) a múzsája, Tarantinonak Uma Thurman, nekem a Zene. Képes vagyok egyetlen számot órákig hallgatni, mely tulajdonságommal őrületbe kergetem a környezetemet, viszont kiapadhatatlan ihletforrást biztosít számomra.

Az új esztendő alkalmából kívánom, hogy mindenkinek olyan éve legyen, amilyet elképzelt magának!

Kinek hogy telnek az ünnepek? Kipihentétek már az evés-ivást? Vagy tart még a családlátogatás?

Ha unatkoztok, az alábbi linkre kattintva elolvashatjátok A Lámpás nyomában első fejezetét! ;)

Beleolvasok!

Az egyik kedvenc filmem betétdalával kívánok mindenkinek békés, meghitt karácsonyt!

Ó, hányszor hallottam és mondtam magam is a fenti mondatot! Mekkora közhely! És milyen igaz!

Már egy ideje gyakorló anyuka voltam, amikor az alkotás iránti vágyam egyre erőteljesebben kezdett izzani, és ezt nem volt képes kielégíteni sem az üvegfestés, sem más kreatív hobbim. A feszültség pedig csak gyűlt és gyűlt bennem, mígnem 2010 szeptemberében meglengettem a fehér zászlót, és megadtam magam neki. Leültem a gép elé, és csak bámultam a fehér monitort.

Nem vagyok pszichológus, azonban úgy vélem, az írás nem azzal kezdődik, hogy megtanulunk betűt vetni, hanem a gyermekkori mesékkel. Nem, nem a rajzfilmekre gondolok. Ott kapunk egy kész képi világot, nincs mit elképzelni. Persze, mint minden gyerek, én is szerettem a mesefilmeket (még most is), de a fantáziám a könyvek olvasása közben szárnyalt igazán. És mindegy volt, hogy én bújtam bele a könyvbe, vagy mások olvasták fel nekem.

Az első megírt fejezet igazából nem az első fejezet volt, hanem az ötödik. Ahogyan haladtam előre a sztorival, úgy változott a stílusom. Visszaolvasva a szóban forgó fejezetet, elszörnyülködtem az írásmódon, a kifejezéseimen, a szóhasználatomon… Meg is inogtam. Feltettem magamnak a kérdést, valóban érdemes írnom? Nem csupán fecsérelem ezzel az időmet?