A szeptemberi író-blogger-olvasó találkozón (amikor is a boszorkányos történetek kapták a főszerepet) ismertem meg Tölgyesi Líviát, aki egy bűbájos, életvidám nő. Annie – az Imádom a könyveket csapatának alapító tagja, az ÍBO egyik szervezője – kért fel hogy bloggerként olvassam el a Bükki bűbájosokat, én pedig kapva kaptam az alkalmon, kíváncsi voltam rá. Nagy elánnal vetettem bele magamat az olvasásba.
Ha szerettek olvasni, ha a fantasy a kedvenc műfajotok, ha szívesen találkoznátok magyar szerzőkkel, ha egy kellemes délutánra vágytok, akkor ez a program nektek való!
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha egy bizonyos időszakhoz tudok kötni egy könyvet, akkor következő évben ugyanabban az időszakban szeretem olvasni ugyanazt a kötetet, vagy ha sorozat, akkor a folytatást (ha nem darálom le rögtön). 2016 karácsonyát John Kenderson és Bonnie Hagman (később Kenderson) társaságában töltöttem a Reményhajsza I-nek köszönhetően, 2017 karácsonyát szintén velük, csak immár a harmadik részt olvastam. :)
Ha szeretünk egy könyvsorozatot, akkor jóleső érzés visszasüppedni a regény világába – mint a Reményhajsza esetében. Az első két kötet után sok izgalomra számítottam, és nem is csalódtam.
Az egyik írói csoportban vers- és novella-ajándékozást tartottunk, ennek keretén belül született az alábbi karácsonyi történetem. Ezzel szeretném megköszönni az egész éves figyelmeteket! Békés ünnepeket kívánok! ♥
A múlt heti bejegyzésemben összefoglaltam, hogy mi ösztönzi a hazai írókat arra, hogy álnév alatt, azon belül is idegen művésznév alatt publikáljanak, illetve magyar szerzőket faggattam arról, hogy ők miért döntöttek így. Most pedig újabb szómágusoknak szegeztem neki a kérdést.
M. Kovács Melinda könyvére a Facebookon figyeltem fel. Olvastam belőle részleteket, láttam a trailerét, tudtam, hogy nem egy könnyed lányregény. A legtöbb történet akkor ér véget, amikor a lány és a fiú egymásra találnak, A kételyen túl viszont akkor kezdődik, amikor a rózsaszín köd már elillant, és a gyermeknevelés, a munkahelyi gondok megkoptatták a házasságot.
P. Howard, Vivien Holloway, Leslie L. Lawrence, On Sai, Melissa Moretti, Vavyan Fable – és még folytathatnám a sort.
Mi a közös bennük? Az, hogy mindegyik név ismert magyar írót takar.
Na de ha már egyszer valaki írásra adja a fejét, teszik fel sokan a kérdést, miért nem vállalja fel a saját nevét? És ha mégis álnevet választ magának, akkor miért nem magyart? Miért akarja másnak kiadni magát?
Sarah Hawkinsszal egy kávéházba beszéltünk meg találkozót. A lábaim remegtek az izgalomtól, hiszen közel három évig az ő történetével keltem és feküdtem, az agyam folyton folyvást azon kattogott, milyen kalamajkába keveredett már megint, és a kalandjai beférkőztek még az álmaimba is. Reméltem, hogy összefuthatok a férjével és a kislányával, végül egyedül érkezett a helyszínre a megbeszélt időpontban. Rafinált szabású sötét, mintás felsőt viselt leggingsszel, barna haját lazán feltűzte. Arca csak úgy ragyogott a boldogságtól. Helyet foglaltunk az egyik félreeső asztalnál, és amíg megkaptuk a teát, felkészítettem arra, hogy kényes olvasói kérdéseket is fel fogok tenni neki.
Sarah – ahogyan elképzelem (Emma Watson)
Fotó: Georges Biard
Időutazáson vettem részt Tomcsik Nóra Az elveszett ifjúság című kötetének köszönhetően: Henryvel és a többiekkel kalandoztam az első világháborút megelőző években, majd elmerültem a csatatér poklában.
Velencei Rita Gwendolyn című kisregényének próbaolvasója voltam, sőt, bizonyos értelemben „keresztanyja” vagyok a könyvnek, ugyanis az írónő Facebook-követői három lehetőség közül az általam javasolt „Manor House titka”-t választották alcímnek. :) Már a szerkesztés előtti történet is elbűvölt engem, a végleges változat pedig június óta várta, hogy a kezembe kerüljön, ugyanis még a Könyvhéten vásároltam meg és dedikáltattam az írónővel, a Levendulamézzel együtt.