Az interjúhétfő ezúttal Czakó Gabriellával folytatódik, aki Gwendoline Welsh és Goewin Graig néven is publikál. Utóbbi írói álnév alatt jelent meg legújabb, A háromszög csúcsán címet viselő kisregénye, amelyben kényes témát feszeget: két asszony beszélgetésén keresztül mutatja be, milyen az, amikor valaki az örök "harmadik" szerepére van kárhoztatva. Szó esik ihletről, írásról, könyvkiadásról és a szerelmi háromszögről is.

Czakó Gabriella

TCL: Előbb vezettél blogot, mint írtál könyveket, ráadásul már nyugdíjasként fogtál bele. Honnan jött az ötlet, hogy blogolj?

CzG: Miután már nem dolgoztam, élhettem régi szenvedélyemnek, az írásnak. Füzetbe, ceruzával, aztán jó kis elektromos írógépemmel készre pofozva, formázva, papírra. Egyáltalán nem értettem a számítógéphez, bár az éppen velem élő lányomnak volt laptopja. Mindig kinevettek, mikor beállították nekem a pasziánsz játékot, de csak addig játszottam, amíg otthon voltak, mert ki sem tudtam kapcsolni a gépet. Sokat kérdeztem, magyaráztattam magamnak, aztán már a saját tapasztalataim nyomán tanultam meg bánni a géppel, és ekkor kezdődött az őrület! Vettem magamnak egy használt notebookot. Amint találtam irodalommal foglalkozó honlapot, én mindenhová regisztráltam, sőt, az akkor (2010) fénykorát élő Virtus című folyóiratnak nem csak állandó résztvevője voltam, hanem saját kis-virtusom is volt Emfatikus Kaleidoszkóp címmel. Mondanom sem kell, hogy minden előzetes szakirányú tanulás nélkül, zsigerből írtam. Aztán megcsináltam az első blogomat, ahová minden arra érdemesnek tartott régi írásomat bepötyögtem. Ez a Made in Moorland. Olyasmi, hogy szövegszerkesztő – azt sem tudtam, eszik, isszák? Valamilyen formában szükségét éreztem annak, hogy mások számára is hozzáférhetővé tegyem a gondolataimat. Némely írásom vélemény, gondolat, hangulat ihlette rövidke poszt, ám némelyik már majdnem novellaformát kezdett ölteni. Akkor készült a második blogom, amelyben már irodalminak mondható fércműveket posztoltam. Ez a Történetek.

TCL: Innen egyenes út vezetett a regényíráshoz?

CzG: Nem, fel sem merült bennem, hogy hosszabb lélegzetű írással próbálkozzam, ám az élet átvariálta a történéseket. Olyan élethelyzetbe kerültem, melynek tudtam, hogy pár hónap múlva vége lesz, de addig valahogy ki kell bírnom.

TCL: Korábbi foglalkozásodnak volt köze az íráshoz?

CzG: Eredeti foglalkozásom angol női szabó, majd raktármenedzseri diplomát szereztem munka mellett. Nem hinném, hogy lenne bármi összefüggés.

TCL: 2013-ban született meg az első regényed, melyet már húsznál is több követett. Mesélj róla egy kicsit! Hogyan emlékszel vissza a megszületésére?

CzG: Egy álmatlan éjszakán elengedtem a fantáziám, mi is lehetne ebből az egészből – már ami az írást illeti –, miként is alakulhatna? Reggel letöltöttem egy ingyenes szövegszerkesztőt, aztán elkezdtem írni. Egy másik világot építettem magam köré, és ebben a könyvben sok minden az én életem egyes momentuma. Rengeteget írtam és élvezettel! Rémisztő hibákkal és irodalmilag analfabétának számító módon. Nagyon hosszú regény lett, amit néhány kiadó milliós összegért ki akart volna adni, de csak nevettem, hiszen el sem olvasták! Akkor találtam rá a Publio Kiadóra, és miután beleolvastam néhány sikeresnek mondott könyvbe, egészen elhűltem! Na, hát ilyen van az enyém is, ha nem jobb, így megjelent a Nem mindenáron című első regényem.

TCL: Átlagosan mennyi időt szánsz egy könyvre?

CzG: Mint nyugdíjas ember, már nem számít az idő. Írok, és egyszerre csak elkészül. Az idén megfogadtam, hogy lazítok, nem adok ki havonta egy könyvet, de már meg is szegtem az ígéretem.

TCL: Életed szerves része az írás. Mennyi időt töltesz betűvetéssel naponta?

CzG: Gyakorlatilag ebből áll az életem. Egyedül élek, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Ez lefordítva annyit jelent, hogy minimum 4-6 órát, de van, mikor többet is effektíve írással töltök el. Van ebben vázlat, átdolgozás, javítás, vagy folyik belőlem a történet. Ebéd után olvasok olyasmiket, melyek a könyvhöz tartozó kutatómunka részei, vagy megpróbálok kikapcsolódni, ami nekem nem nagyon sikerül; elkezdek olvasni egy regényt, aztán néhány oldal után már nem lapozok, mert a saját történetem íródik a fejemben. Tévézés közben is ugyanez a helyzet.

TCL: Alkotás közben teljesen kizárod a külvilágot?

CzG: Alkotás közben én nem létezem. Nem hallgatok zenét, talán nem is hallanám, hiszen én elveszek a történetben.

TCL: Szembesülsz közben nehézségekkel?

CzG: Nem nevezném nehézségnek, de sok időt elvesz a helyes kifejezés megtalálása, vagy éppen a Word helyesírás-ellenőrzője. Az ugyanis nincs tisztában a szabályok összességével, ezért gyakorta vitatkozom vele. Szótárakkal, atlaszokkal vagyok körülbástyázva, és még a net idevágó oldalait is kikérdezem a magam igazáról.

TCL: Előfordul, hogy párhuzamosan dolgozol több könyvön. Hogy sikerül "átállnod" egyikről a másikra?

CzG: Ezt a dolgot az idén vettem fel a szokásaim közé. Nem egyszerű, de elboldogulok. Van, hogy az egyik kerül előtérbe, van, mikor a másik, de már a harmadik vázlatát is megírtam. Sok mindent akarok még leírni, sok gondolat jár a fejemben.

TCL: Mennyire merítkezel az élettapasztalatodból, a környezetedben tapasztaltakból, és mennyire bízod magad a képzeletedre?

CzG: A képzeletem szárnyal! Isteni dolog mindent megoldani, könnyedén félreseperni a problémákat a találékony karaktereimmel! Természetesen, mivel az én elmeszüleményeim, hát nem tudom elválasztani a saját tapasztalataimat, véleményemet; benne van ez is minden írásomban.

TCL: Vannak tesztolvasóid, tanácsadóid?

CzG: Nincsenek tesztolvasóim. Ez olyan dolog, amit viszonozni illik, és én erre nem vagyok képes. Már nem vagyok fiatal, nem vehetem el magamtól az időt. Tanácsadóm szerencsére van, méghozzá olyan kedves hölgy, aki szerkesztői, tördelői, nyomdai múlttal rendelkezik. Nagyon sokat segít nekem tanácsaival.

TCL: Milyen visszajelzések érkeztek hozzád a könyveid kapcsán?

CzG: Akiktől visszajelzést kapok, azok személyes (még akkor is, ha virtuálisan) ismerősök, ebből következik, hogy némiképpen elfogultak. Idegentől még egyetlen könyvemre sem kaptam semmi visszajelzést, sem jó, sem rossz kritikát.

TCL: Van művészi hitvallásod?

CzG: Nem tartom magam művésznek, ebből egyenesen következik: nincs hitvallásom.

TCL: Több néven is publikálsz. Mitől függ, hogy melyik neved alatt jelenteted meg az adott kötet?

CzG: Kezdetben – a már említett sűrűn előforduló internetes ismertség okán – választottam egy angolszász nevet. Pontosabban: kelta eredetű, arra valló nevet, a Gwendoline Welsh-t. Tudtam, és most is tisztában vagyok azzal, hogy nagyon messze vagyok én még attól, hogy „író” legyek, de idővel felbátorodtam, és saját néven is megjelent egy regényem Ne idd ki fenékig! címmel. Még két könyvet jegyzek saját néven, egy fura, beskatulyázhatatlan írást, a Mégis, ki ez a nő? című regényt, és a régi blog-írásaimból összeszedett Régiségek című kötetet. Megjegyzem, ebből még egyetlen példányt sem töltött le senki. Goewin Graig már egy célzottan választott név. Walesi nyelven a graig azt jelenti: szikla. Ezen a néven olyan kisregényeket írok, amelyek társadalmi tabukkal foglalkoznak. Véleményem akarom kifejezni, és keményen, őszintén. A Kezek érintése című regény az időskorúak szexualitásával foglalkozik, amit a társadalom tabuként kezel. Ezt próbálom megcáfolni egy idős pár életéből vett epizóddal. A háromszög csúcsán című írást szintén indulat szülte. Leginkább a harmadik felet hibáztatják, anélkül hogy megismernék a valóságot. Itt a harmadik szemszögéből próbálom megvilágítani a dolgot.

TCL: Életművedet egy verseskötet is gazdagítja. Hogyan születtek meg a benne foglalt költeményeid? Csiszolgattad őket, vagy úgy vélted, az első megfogalmazás fejezi ki legjobban az érzéseidet?

CzG: Spontán szülemények. Időnként ilyen formában jöttek elő belőlem az érzések, gondolatok. Tudom, hogy nem jók, de a verselés tényleg nem az én műfajom.

TCL: Manapság is faragsz rímeket, vagy teljesen a prózára koncentrálsz?

CzG: Amióta regényeket próbálok írni, azóta nem kerülgetnek ilyesfajta ritmusok.

TCL: Mit jelent számodra a zene?

CzG: Lényem része. Amióta az eszem tudom, mindig volt valamilyen hangszerem. Tanítás nélkül, önmagamtól próbáltam – sikerrel – ismert dallamokat kicsiholni belőlük. Xilofonnal kezdtem, majd a gyerekzongora következett, aztán a balett és azzal összefüggésben a komolyzene, melyhez már hegedű társult. Elvégeztem az alapfokot, és – talán rosszul tettem – miután felvettek a zenei középiskolába meg a ruhaipari szakközépbe is, én ez utóbbi mellett döntöttem. Mikor lányaim mellett állandóan zenét kellett hallgatnom, valami csömör vett rajtam erőt… később aztán – sokan furán néznek rám – dugóval a fülemben indulok vásárolni, dolgomat intézni. Nem komolyzenét hallgatok, hanem legalább olyan igényesen megírt modern zenét: Queent, Michael Jacksont, Pressert… ír és kelta népzenét, Loreena McKennitt és Enya dalait.

TCL: A mai napig játszol hangszeren?

CzG: Utoljára akkor fogtam hegedűt a kezemben, amikor az idősebb lányom tanult hegedülni, és megmutattam valamit, ami nem sikerült neki. Megrázó élmény volt, szívfacsaró. Már nincs hangszer a családban, hacsak a négyéves unokám játék szintetizátorát nem tekintem annak.

TCL: Hogy látod, van összefüggés a zenei múltad és az írás között?

CzG: Bizonyára van, hiszen sokszor mondták már rám, hogy valami azért megy könnyebben, mert tanultam zenét. Én, aki ebben nőttem fel, nem tudom megítélni.

TCL: Honnan jött az ihlet a misztikus Lilit-trilógiádhoz?

CzG: Az úgy volt, hogy megírtam az Én leléptem! című regényt, amit Skóciában helyeztem el. Máig misztikus az a világ, és miután már befejeztem, akkor villant be, hogy ezt lehetne folytatni, de annyira materialista vagyok és szkeptikus, hogy nem tudtam, képes leszek-e valami nem e világit fantáziálni, de gondoltam, ezt is kipróbálom. Ezért van az, hogy csak a második kötet címlapján szerepel az, hogy „2”, és az elsőn nincs rajta az egyes. Az okot nem tudom megfogalmazni… nevet kerestem a születendő babának, és a skót szél valahogy Lilitet asszociáltatott velem.

TCL: Ezek szerint nem hiszel a természetfeletti dolgokban.

CzG: Mint mondtam, szkeptikus vagyok, ám ennek ellenére tapasztaltam már a telepátiát, a megérzést. Igazából ezek nem természetfeletti dolgok, inkább a lélek és az elme játékai.

TCL: Detektívtörténetekből szerepel legtöbb a repertoárodban. Hogyan pattannak ki a fejedből?

CzG: Nem tudom megmagyarázni… jön, mint a vihar és le kell írnom. Ezek nem krimik, hanem bűnügyi történetek, ami egészen más kategória.

TCL: Hogyan építed fel őket? Kitalálsz egy alapkonfliktust, és a köré szövöd a történetet, vagy az ügy megoldásától haladsz visszafelé?

CzG: Az én bűnügyi történeteim nem elsősorban a bűntényről szólnak, hanem a felderítéshez vezető igen göröngyös útról. Talán fontosabbak a felderítéssel foglalkozó karakterek, a nyomozók, mint maga bűntény, ám a gyilkosok személye sem másodlagos. Azt keresem és igyekszem megmutatni, mi késztet valakit a bűn elkövetésére. Mindig az ember a fontos, ahogy megéli a nyomozó a munkáját és annak minden kínját, vagy ahogy megtörik egy elkövető egy hozzáértő vallatás során.

TCL: Nem szerettél volna magad is nyomozó lenni?

CzG: Soha sem jutott eszembe. Nagyon empatikus természetem van, nem bírnám azt a terhet.

TCL: A bűnügyi regényeid, valamint a Lilit-trilógiád helyszíne is az Egyesült Királyság. Van esetleg valami kötődésed hozzá?

CzG: Az első három regényem kivételével mindegyik az UK-ban játszódik. Soha nem jártam ott, de a helyszíneim valódiak, még a házak is, mert a Google műholdas képeivel meg tudom keresni azt a helyszínt, amelyik tökéletesen megfelel a fejemben felvillanó képnek. Az oka pedig egyszerű: egy angolszász nevű író regénye, talán így természetes.

TCL: Több könyvednek is nyugdíjas asszonyok a főszereplői. A háromszög csúcsán címet viselőben az egyik központi alak egyedül nevelte fel két lányát, ahogyan te is. Óhatatlanul is felmerül bennem a kérdés: milyen mértékben mintázod magadról a figurákat?

CzG: Alapdolgokban, például a két lány egyedüli felnevelésében, a szokásokban (dohányzás, főzés, netezés), esetleg a külsőségekben, és persze ebben az esetben a kemény szókimondásban.

TCL: A háromszög csúcsán című új könyvedben kényes témát feszegetsz: amikor valaki harmadikként kerül bele egy kapcsolatba. Voltál már a háromszög valamely csúcsán?

CzG: Igen, voltam, és azon a csúcson, amelyik társadalmilag elítélendő. Nem volt lelkifurdalásom miatta, nem én kezdtem. Nem volt miatta konfliktusom sem.

TCL: Olvasóként is annyira "mindenevő" vagy, mint amilyen író?

CzG: Gyerekként apám arra tanított, hogy mindent el kell olvasni, csak így tudsz különbséget tenni jó és rossz írás között. Manapság borzasztó nagy elmaradásom van, mert vagy írok, vagy írok… olvasásra csak a szükséges és elengedhetetlen dolgokra tudok időt szakítani.

TCL: Mely személyek, művek gyakorolták rád és a munkásságodra a legnagyobb hatást?

CzG: Vég nélkül tudnám sorolni… minden és mindenki, amit életem során olvastam. Bár soha nem jártam Nagy-Britanniában, de nagyon közel áll hozzám az irodalma. Franciaországról a festészet imádata, Oroszországról a balett és azok zenéi… mindenhol van valami, ami nyomot hagyott bennem, és ezek összegabalyodva inspirálnak.

TCL: Mi a véleményed a könyvkiadás jelenlegi helyzetéről?

CzG: Üzlet. Már nem az érték a fő szempont, hanem a profit.

TCL: Miért döntöttél úgy, hogy magánkiadásban jelenteted meg a könyveidet?

CzG: Nyugdíjból nem lehet milliós finanszírozást bonyolítani.

TCL: Mit gondolsz arról, hogy sokan úgy vélik, magánkiadásban csak azok a könyvek jelennek meg, amelyeket a nagy kiadók nem találtak kiadásra méltóknak?

CzG: Nem hiszem, hogy ez így van. Az én esetemben már megjelent az első könyvem, mikor ismételten megkeresett az egyik kiadó, hogy szeretné, ha náluk jelenne meg; kissé kevesebb összeget kértek.

TCL: Mik a jövőbeni terveid? Fognak folytatódni nyomozópárosod, Abby és Sheldon kalandjai?

CzG: Rövidesen ismét egy bűnügyi történettel jövök, címe Biztonságos hely. Munkacímmel íródik egy romantikus történet [V]ágyhoz kötve címmel, amely Ausztráliában játszódik. Míg az utolsó történet, A tőr nyomában párosa már Sam és Howard, addig hét történet nyomozópárosa Abby és Sheldon. Érdekes, hogy kérdezed, mert a páros utolsó könyvében már Abby új szerelme is részt vesz a nyomozásban, aki az FBI nyomozója, és Gordon a neve. Több regényben is szerepelt már, de nem volt főszereplő. Most vázoltam fel egy történetet – és azt hiszem, nagy fába vágom a fejszém –, amelyben Gordon lenne a főszereplő, az ő érzései, kínjai, problémáin keresztül látnánk a világát. Még elég képlékeny, és még csak lélektani szemszögből foglalkoztat. Nem tudom, mi lesz a cselekmény, de a címlap már előttem van, és Kötelékek lesz a címe.

TCL: Mit tanácsolsz kezdő íróknak?

CzG: Tanulni, tanulni, tanulni! Olvasva tanulni, és soha sem megelégedve lenni azzal, amit megírtál! Csak akkor küldd nyomdába, ha már nem tudsz mit kezdeni vele, meghaladja az erődet. Ha van pénzed, akkor keress egy sikeres könyveket megjelentető (nem bulvár!) kiadót, és ott megkapsz a pénzedért minden segítséget. Ha nincs, keress szakembert, aki segít gatyába rázni, mert az a legfontosabb. Nem megírni nehéz egy könyvet, hanem az utómunkálatok a legnehezebbek.

TCL: Köszönöm a beszélgetést!

Ide kattintva megtaláljátok Czakó Gabriellát a Facebookon, ahol bővebb információkat olvashattok eddig megjelent könyveiről.

Ne maradjatok le az interjúsorozat többi részéről, melyeket ide kattintva érhettek el!

Érdekelnek benneteket a DIY dolgok? Akkor ezeket a bejegyzéseimet is szeretném a figyelmetekbe ajánlani!

Nem tudjátok mit olvassatok? Segítek!